Tini lap :$

                   Ezek saját szerzemények:

Ki hitte volna, hogy két másod perc alatt teljesen megváltozhat egy lány élete. Hogy többé nem élhet úgy, mint mások. Végre vannak igazi barátai, szerelme, de ez mind hiába, ha elveszíti őket. Ez a lány én vagyok. De inkább kezdem a történet elején:

Suliból mentem hazafelé, amikor csörgött a telefonom. Alice a barátnőm hív.

-          Nem találod ki mi történt velem – visította a telefonba, úgy hogy el kellett tartanom a mobílt a fülemtől.

-          Ha nem mondod el, tényleg nem jövök rá.

-          Jól van, na! Képzeld, én vagyok a legszerencsésebb lá……

-          Na, mond már!

-          Ne sürgess! Szóval. Ma suli után elmentem a mekibe, hogy vegyek egy fagyit. És ki jött velem szembe?

-          Ki?

-          Robi! – Robi Alice titkos szerelme – mondjuk, Robin kívül mindenki tudja, hogy Alice bele van zúgva – már két éve.

-          És mit mondott?

-          Hát elkezdtünk beszélgetni csak úgy, mindenféléről, amikor hírtelen azt kérdezte, megyek e vele a végzősök báljára! ( Robi ugyan is végzős) – és szinte egyszerre kezdtünk el sikítani. Aztán az én sikításom átváltott ijedt sikítássá. Ugyan is, amikor átakartam menni a gyalogosoknak zöldet mutató lámpánál, egy kocsi írtó gyorsan közeledett felém, és nem úgy nézett ki, mint aki lassítani akar. Az egész pár másodpercig tartott, de nekem egy évnek tűnt, így pontosan emlékszem, mi történt.

A telefon kiesett a kezemből. Még tompán hallottam, hogy Alice kérdezi, mi volt ez a nagy puffanás. Aztán már csak a kocsi lámpáját láttam, egyenesen a szemembe világított. És hírtelen valaki sikított egy nagyon az utca túloldalán. Aztán halkult a sikítás. Végül pedig már semmit se hallottam. Elsötétült minden. Nem láttam és nem hallottam semmit……

Felébredtem. Éreztem, hogy ez nem a saját ágyam, amiben fekszem. Éreztem, hogy nem a saját ruhám van rajtam. Egy idegen helyen voltam. Csorogtak a könnyeim megállás nélkül, de nem tudtam miért. Tompa és idegen hangok ütötték meg a fülemet. Valami lassan pityegett. Aztán emberi hangokat is hallottam, de még mindig csak távolról. Oldalra akartam nézni, de meg se tudtam mozdulni. Aztán homályosan láttam, hogy néhányan körém gyűlnek. Valaki megfogta a kezem és elkezdte simogatni. Nem csak én sírtam. Halkan, de hallottam mindent. Valaki sírt, valaki idegesen mormogott és járkált, néhányan rendezkedtek körülöttem. Mi történik itt? Hol vagyok? Megpróbáltam kinyitni a számat, de annyira fájt, minden aprócska levegő vétel is, hogy inkább nem próbálkoztam. Mit csináljak? Segítsen valaki!

-          Kislányom! Kislányom, Gia! Itt vagyok! Én vagyok az anya! Ne félj, rendbe fogsz jönni!

-          Asszonyom! Kérem, most fáradjanak ki. A lányának pihenésre van szüksége – mondta az orvos. A nő egyszer csak hatalmas zokogásban tőrt ki. Az ápolók megpróbálták óvatosan elhúzni a lányától. De akkor észrevették, hogy miért tőrt ki az asszonyból ekkora fájdalommal teli zokogás.

-          Nem! Gia! Gia! – Aztán az orvoshoz fordult – Azt mondta rendbe jön! Nem lélegzik! Miért nem lélegzik?! Gia kicsim! Giaaaaaaaaaa! – mindenki csak csöndben állt. nem lehetett mást hallani, mint Gia anyukájának zokogását és apját, ahogy már nem bírja vissza fojtani a sírást, és belőle is kitör a fájdalom.

Én, az egy szem lányuk, már tisztán és érthetően látom és hallom őket. Itt állok mellettük, de nem érinthetem meg őket. Nem beszélhetek velük. Most viszont már mennem kell. Látom majd őket, de ők nem fognak látni engem.  Így látom a bánatukat, ami miatt én soha nem leszek boldog. És ez nem az én hibám! Nem is a szüleimé! De még nem is az orvosoké. Miért az én családomat büntetik meg?! Nem mi vezettünk ittasan! Akkor miért mi?! Néhány dolog igazságtalan. Csak, hogy ez a dolog lehet nagy dolog is. Miééééééééért......?!

Sötét volt már. Este. A kislány aludt, de közben motyogott. Rémálmok gyötörték, sírt és egyszer csak felriadt. Az anyukája nyitott be a szobába:

-          Ann, jól vagy kicsim?- Ann odafutott anyjához és szorosan átölelte.

-          Megint az az álom? – kérdezte. Ann lassan bólintott. Nemrég halt meg az apukája egy autó balesetben és azóta rémálmok gyötrik. Azt mondja szellemeket lát, de anyja próbálja neki elmagyarázni, szellemek nem léteznek. De Ann nem nyugszik. Azt mondja látta apja szellemét, amint hozzá igyekszik. Fél tőle, de meg akarja érinteni. Amint karnyújtásnyira vannak egymástól, a szellem eltűnik.

Reggel Ann az asztalnál ül. Ma nincs suli, szombat van. Eszi a müzliét, miközben anyja leül mellé.

-          Ann! Szeretnék veled egy kicsit beszélni. – a kislány abbahagyja az evést és fürkészően néz anyjára. – Túl sokszor mondtad, hogy láttad apát… - itt egy kicsit elcsuklott a hangja – de nem hiszem, hogy tényleg ő volt. Ki kéne verned a fejedből, hogy szellemeket láttál. Szellemek nem léteznek! Értsd meg!

-          De igen is láttam apát! És szellemek vannak! A saját szememmel láttam őket!

-          Ann! Fejezd be! Szellemek nincsenek! – Ann olyan sebesen állt fel, hogy még a székét is felborította. Berohant a szobájába, az asztalról lekapta azt a fényképet, amin az apukájával van és levetette magát az ágyra. Kitört belőle a zokogás. Nézte a fotót és sírt és csak sírt. Nem bírta abbahagyni.

-          Akkor is téged láttalak! Nem csak képzelődtem! Nem vagyok dilis!

-          Tudom kicsim! – Ann majdnem eldobta a képet ijedtében. Beszél! Az apja beszél a képről!

-          Te… Ap-a! Beszélő kép! Talán mégis dilis vagyok!

-          Nyugodj meg Ann! Hiszen már máskor is láttál.

-          De akkor nem beszéltél! – Az apja szomorúan mosolygott.

-          Mer csak most tudtam összegyűjteni ennyi erőt, hogy tudjak beszélni ebben a világban.

-          Anyához miért nem mész? – Sóhajtott egyet a képen lévő férfi.

-          Próbáltam, de kizárt az elméjéből, próbál elfelejteni. – Ann megértette, hogy apukája azért jött vissza, hogy megmondja nekik, jól van, és most már túlléphetnek, elfelejthetik, persze a szívük mélyén mindig ott lesz. De anyukája próbálja elfelejteni és ez a próbálkozás megakadályozza, hogy lássa férjét, vagy egyáltalán hogy a férfi a közelébe menjen.

-          Szeretlek apa! – Mondta hirtelen Ann.

-          Én is! És most már megnyugodhatsz, tudom, hogy hiányozni fogok, te is nekem, de én örökké benned leszek! – Ann újra sírva fakadt. Letette a képet, ami immár az eredeti sima fotó volt. Felállt és letörölte a könnyeit. Ki ment a szobájából és anyukájához sietett.

-          Anya! Most én szeretnék veled beszélni!

-          Mondjad!

-          Ne próbáld elfelejteni aput! Ő mindig benned lesz és ha nagyon akarod, álmodban beszélhetsz is vele!

-          Ann…

-          Kérlek! – Nyomott egy puszit az arcára és kiment. Lekuporodott az ajtó elé és várt. Kb öt perc múlva egy meglepett kiáltást hallott. Halványan elmosolyodott és tudta, anyjának sikerült nem erőltetnie. Aztán fülelt.

-          Ge – george!? Te m-meg mi….

-          Szia Vicky! Látom Ann-nak sikerült rávennie, hogy ne erőltesd magad.

-          De hát hogyan? És Ann?! Tehát…?

-          Igazat mondott. – Aztán már nem figyelt a beszélgetésre. Tudta, ugyan azt mondja el, mint neki. Visszament a szobájába, leült az asztalához, mosolygott, de közben folytak a könnyei. Keveredtek az öröm és a szomorúság könnyei.

Egy kis idő múlva anyukája lépett be a szobába. Leült az ágyra és átölelte lányát. Halkan a fülébe súgta:

-          Sajnálom! Sajnálom, hogy nem hittem neked!

-          Nem baj! Csak máskor lécci higgy nekem!

-          Rendben… Apa elment.

-          De itt van bennünk!

-          Igen! Mióta van nekem ilyen bölcs kislányom? – nevetett.

-          Születésemtől kezdve! – Szorosan átölelték egymást és nevettek, sírtak, de ezek már az öröm könnyei voltak. Elvesztették egy családtagjukat, de benn, a szívükben még ott él. És örökké ott is fog.

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat